Miért hagytál el?...

 

Miért hagytál el?

Miért küldtél el?

Az életem értelmét

miért vetted el?

A fájdalom így

sosem múlik el.

Barátságunknak

végetvethettél,

De valamit

elfelejtettél!

Legyen akár nyár

vagy hideg tél,

de emléked örökkön-örökké

szívemben él!

 

                   1998. január 13.

 

Álom és valóság

 

Nem jön a szemere álom,

de már várom,

hogy elerepítsen innen engem,

messzi világokba, más tájakra,

hová nem jut el a gonoszság hangja,

s nem ér el oda,

egy gonosz se soha.

Csak Te vagy ott és az álmaid.

Hát terjeszd ki szárnyaid!

Repülj - míg megteheted -

álmaid felhői között,

mert egyszer majd egy hang

úgy is felkölt,

a fejedben zúgó, viharos

szélként dörömbölő,

s rájössz vége az utazásnak.

Mindennapi gondjaid újra várnak.

Mázsás súlyként nehezednek rád,

s nem tudod hol az igazi hazád.

Álmosan még rabja vagy álomvilágodnak,

s nem érzed a valóságot sajátodnak,

de néhány perc múlva,

a való világba visszahullva

folytatod megszokott életed.

 

                   1998. január 13.

 

Éber álom

 

Ébren vagyok, de mégis álmodom,

mert így jobb világban járhatom.

A szívem visszavisz ábrándjaim közé,

mert úgy érzi ott a boldogság egyedül az övé.

De a valóságban nem találja a helyét,

ott a gonoszság tépi szerteszét.

Nem csoda hát, hogy fél!

Hisz úgy is egyedül van,

de tudja, hogy az élet szebb párosan.

Sokszor fellángol és sokáig,

de csak elutasítások borítják bokáig.

Nem bírja már odáig,

az életet övező határig.

S hamar elválik, hogy

melyik pillanat lesz az,

mikor újra szabad,

mert az az idő lesz boldogabb.

 

                   1998. január 18.

 

Ember - hajó

 

Az ember, mint egy törékeny hajó,

Hánykódik az élet viharában.

A segélykérő hangok a kékség távolában

Elszállnak a széllel.

S jajongó, sikító, idegeket tépő áriaként

Ordítja bele a nagy világba,

Ahol nem talál meghallgatásra.

 

                   1998. január 18.

 

 

Csalárd barát

 

Hazug, hitszegő, csaló.

Ilyen egy barát?

Ez nem helyén való.

Míg bízol benne hittel,

Addig ő csak hiteget, kertel,

S hazudik neked,

S apró darabokra töri a szíved,

Mely barátságot érzett iránta,

De minden hiába.

Jöhet a bánat, kérkedés.

Ilyen a baráti szeretet, jóság?

Ily kevés?

S kevés is lesz mindaddig,

Míg csak csoda nem történik.

Ráébredsz, hogy mennyit árt,

S ott hagyod,

Szavát többé meg nem hallgatod,

Elfordulsz tőle, s ő is tőled,

De vele együtt a világ is.

Ennyi volt a majális.

Vége az ünnepnek,

S vele együtt az életnek.

Ez lesz a kezdete a végzetnek.

 

                   1998. január 18.

 

Újra sírok

 

Újra sírok.

Ki gondolta volna?

Könnyem csordul

Minden kis szerelmes dalra.

Azt hittem őt csak

Barátnak akarom,

De elragadott egy erős hatalom,

S hiába próbálok szabadulni.

Olyan ez, mint egy labirintus.

Nehezen lehet belőle kijutni,

Egy végtelen körforgás,

Ha eltévedsz kezdheted újra.

Élet és halál ura.

S milyen fura,

A sok gyötrelem és szenvedés ellenére is

Jó érzés, s talán ő is

Érzi majd egyszer.

Talán!

De addigra már én nem leszek elérhető,

Mert folyton szólít, s egyre hív

Az örök vadászmező.

 

                   1998. február 26.

 

Nem akarom elveszíteni...

 

Nem akarom elveszíteni őt soha!

Óh! Én szegény bolond, s őrült nagy ostoba!

De, hogy gondolhattam,

Hogy velem jobb lenne sora.

Ha így lenne ő már megtette volna azta bizonyos lépést,

Hogy utaink egymást keresztezzék.

De nem tette meg, tartja a tisztes távolságot.

Így mutatja meg nekem a valóságot.

S ráébreszt arra mi vagyok valójában.

Egy ocsmány állat, amelyik csak vergődik kínjában.

Ide - oda kap, segítséget várva,

Próbál nem gondolni az elmúlásra.

De titkon, szíve legelrejtettebb zugában érzi,

Nincs más megoldás.

Gyógyírt jelenthet a Fekete Kaszás,

Hát nem ellenkezik tovább,

S átadja magát

Neki,

S így örök nyugalmát megleli.

 

                   1998. február 26.

 

Szeretnélek megtartani...

 

Szeretnélek megtartani,

De Te becsuktad az ajtót.

Elzársz magadtól.

Hagyod, hogy a fagyos magány

Körül lengjen engem

Odakinn a nagy világban,

Ahol csak gonoszság van.

Talán Te nem tudod, nem érzed,

Hogy nekem szükségem van rád,

S azt hittem Te vagy az igazi barát.

Tévedtem volna?

Nem cáfolod meg,

Hát igaz.

Kemény minden szavad,

Mit ki nem mondasz, de gondolsz,

S nem todod, hogy én megérzem

Mi titokként hordsz

Szíved mélyén.

Lehet, hogy csak csak kérkedsz.

Így akarsz híres, nagy fiú lenni,

S azt hiszed így nem tudja meg senki,

Hogy ott belül, a szíved mélyén

Van egy csöppnyi hely, ami az enyém.

 

                   1998. február 26.

 

Fázisról fázisra

 

Mindig eljön ez a fázis,

Nem kerülhet el.

Küzdök halállal, s élettel.

Rohamként tör rám.

Görcsbe rántja minden izmom.

Az agyam pedig kikapcsolom.

Nem tudom mi van,

S mit miért teszek.

Egyszercsak célbaveszek

Egy eret.

Ollóval vájok min lejjebb.

A bőrömben,

De nem vagyok biztos

Az érzésben.

Félek, nem merem megtenni.

Félek, mert gyáva vagyok.

Az életből kivezető út

Nagyon kemény,

S ez nemcsak egy vélemény.

Ki önkézzel akar végetvetni

Neki,

Az minden erejét, s bátorságát

Összeszedi,

S elborult aggyal,

Gyűlölettel, haraggal

Az ereit elnyesi,

S annyi is neki.

 

                   1998. február 26.

 

Vágyom

 

Vágyom arra, hogy megérints.

Vágyom rá, hogy szívembe

Egy kis boldogságot hints.

Vágyom arra, hogy egyek legyünk,

S összefonódjon az életünk.

Vágyom rád!

 

Nem mintha Te azt valaha is megtudnád,

Hogy van valaki, akit ismersz, de nem igazán,

S lerázod magadról lazán.

Bár lehet, hogy ez csak a látszat,

S titkon a Te szíved is engem választ.

 

                   1998. március 11.

 

Szeretlek

 

Szeretlek mindhalálig.

Utolsó csepp vérem kicsordulásáig.

Szeretlek, mint napsugarat a virág,

S szívem más fiút nem is kíván.

Szeretlek, mint az ember az életet,

S szeretném kiérdemelni a kegyet,

Hogy Te is ugyanezt tegyed.

Minden gondolatom Te vagy,

Mi magamra sohasem hagy.

Rólad álmodom, s Veled ébredek,

S úgy érzem igazi élete csak Veled élhetek.

Bárcsak Te is úgy gondolnád, ahogyan én,

Akkor én lennék a legboldogabb ember e féltekén.

 

                   1998. április 15.

 

Küzdj!

 

Küzdj!

Hisz odabent még élsz,

Mélyen valahol.

Akkor is, ha egyre jobban körülölel a pokol.

Szedd össze minden erőd, s kapard a falat!

Hisz kívül a lelked már újra szabad.

Csak egy akadály van: a tested, a börtön.

Már nem sok hiányzik, hogy a lelked tőle megtörjön.

Ha megtörsz lélek mindennek vége.

S soha nem ér véget undorító tested léte.

Fogoly marad az igazi éned,

S örökké rabként kell élned.

Küzdj hát lélek!

S vége lesz e szörnyű létnek,

S körülölel a szabadság fellege Téged.

 

                   1998. április 15.

 

Nem tudom

 

Nem tudom, hogy mit érzel,

Nem tudom, hogy mit gondolsz.

Lehet, hogy haragodban tombolsz,

Mert még élek én,

S mert azt akarod, hogy ne legyél az enyém.

 

                   1998. május 14.

 

 

Tavasz, Nyár, Ősz, Tél a szívekben

 

Elhervad a szerelem akár rózsa,

De az ember nem tehet róla.

A vágy olyan, mint a falevél.

Egy idő után elszárad, s elfújja a szél,

De az is lehet, hogy új életre kél.

 

A szerelem olyan, akár a négy évszak.

Tavasz a bimbózó szerelem kikelete,

Nyár az érett érzelmek kiterjedése,

Ősz a gondok kezdete,

S Télen megérinti a szívet, a viharos csetepaték szele.

 

De a Tél után újra itt a Tavasz,

S ez a szerelmes szívek számára nagy vigasz.

Minél keményebb a Tél,

A szerelmes Tavasszal, annál boldogabb kibékülést remél.

 

                   1998. június 19.

 

Az élet és én...

 

Az élet és én,

Két külön lény,

Kik elváltak egymástól,

"Mint ágtól a levél."

S e két lény nem remél.

Nincs reménysugár,

Mely segítségével e két lény

Újra egymásra talál.

Egy út van az egyik félnek,

S ez nem más, mint a: Halál.

 

                   1998. július 23.

 

Lácravert madár

 

Én nem erre a Földre születtem.

Sötét fellegek mindenütt köröttem.

Bolyongok a sötét életben.

Szomorúság lakik a szívemben.

 

Lelkem, mint rab madár,

Láncravereve vár.

Várja, hogy utolérje már,

A szabadságot hozó Halál.

 

                   1998. szeptember 07.